Modern zene

Van ma egy hozzáállás a zenében – mind a klaszikus, mind a könnyű ágazatban – amit modernnek szokás nevezni. Igen, hozzáállás – nem műfaj, mivel nem a formai követelmények, bizonyos hangulati elemek tesznek valamit modernné hanem a szélsőségesség, a kirívóság. És sajnos általában a különbözni vágyás mindentől és mindenkitől, minden emberi normától – ami sajnos néha a harmónia teljes hiányát jelenti. Ezt nevezem én modernségnek.

Egyesek szerint ez modern világunk – valóban borzasztó! – elidegenedésének hatása. Rendben van, legyen az. A világ valóban nehezen élhető – de mégis, az olyan klasszikus darabok mint Bach művei, Mozart szerzeményei satöbbi satöbbi, nem kell ragoznom, ma is megállják a helyüket, még ide példának is pláne a hangversenyteremben. Ma is tudják az értéket követni ma is meg tudják mutatni a szépséget, ma is szép érzelmeket váltanak ki – és vannak akik ezt befogadják. Pedig nem modern, nem fomabontó egyikük sem. Miért van ez így, kérdem én teljes joggal?? Azért mert a világ sok tekintetben félresiklott talán a zenének is félre kéne siklania?? Nem hiszem.

Ma is lehet, ma is érdemes szép zenét csinálni, ami harmóniára épül, ami harmóniát közvetít. Ma is azért hallgatunk zenét mert kikapcsol mert megnyugtat, nem azért mert formabontó és szélsőségesen egyéni.

Keressük az esztétikusat a zenében! Maradjon a zene az a sziget ahol felüdülhetünk. Akkor is ha régimódi, ha nem modern, ha elavult – rám nem a modern zene hat (a szónak a fent vázolt értelmezése szerint), belőlem nem a lélektelen muzsika jön – hiszem, sok társammal együtt, hogy a zene lehet szép és igazi ma is. És lehet úgy is újat hozni, formát bontani, hogy az eredmény tetszetős marad.

Nem a formabontással van itt a baj tehát, még csak nem is a szélsőségességgel és a virtuóz technika mutogatásával amit a modern zenei hozzáállás képvisel – engem az egoizmusa zavar a zenének, az “én tudom mi a modern” típusú felfogás, mikor hűdevirtuóz értelmetlen dolgokat alkotnak hírneves nagy művészek. Név nélkül, persze, mert a más gyalázásának nem szentelek ezen az oldalon postot. Tendenciáknak, esetleg. És ez az.

Belegondolok néha: mi van, ha bennem van a hiba? Ha csak én nem tudom érteni és értékelni a modern zenét? Elképzelhető hogy így van. Hiszen ez szubjektív dolog. Ebben az esetben egyetlen egy dolgot tehetünk: ki-ki vizsgálja meg a helyzetet önmaga. Hallgasson meg valami nagyon “modern” zenét és döntse el: szép vagy sem? Okoz-e örömet a hallgatása? Van-e üzenete? Kivált-e olyan érzelmeket amik kiváltásra érdemesek? Ha az olvasó válasza igen – és sok esetben az lesz – akkor az a zene vagy nem modern az első bekezdés definíciója szerint, vagy tévedtem… De ha a válasz nem, akkor érdemes elgondolkozni, hogy ennek tulajdonképpen mi értelme van…? Hiszen végülis mi volnánk a közönség, a publikum, a befogadók rétege… És attól tartok sok zene esetében sokunk válasza nemleges lesz. Pedig a zene nekünk kéne szóljon.

Hogy hogyan, miként fajult odáig az egyik legősibb, legtermészetesebb önkifejezési mód, az absztrakciónak ez a hihetetlenül tiszta formája, a ZENE, hogy egyes darabok már szabályosan és szánt szándékkal KELLEMETLEN hangzásvilággal rendelkeznek, mert az olyan modern – nem tudom. Szerencsére azért van számos olyan alkotó napjainkban is, akire ez a cikkecske nem vonatkozik – szomorú is lenne ha nem így lenne… valamiképpen itt is az indíték számít.

Szépen kérek mindenkit, értsük meg: a zene szép, a zene jó, és van ma is szép és jó amiről érdemes zenélni. Bontsunk formát, jó, benne vagyok, de ne öncélúan, csak ha a zene megköveteli, semmiképpen se magamutogatásból, és tartsuk szem előtt, hogy a zenét emberek írják embereknek, emberek adják elő és emberek hallgatják – legyen tehát ehhez méltó módon emberi!

Köszönöm hogy meghallgattatok…