Soul&Gospel

Miután eddig az összes Soul&Gospel feszten ott voltam, kötelességemnek éreztem most is – szerényen – “jelenlétemmel emelni az est fényét”. A fényemelés elmaradt, a jelenlét megvolt, lássuk miből élünk!

“Független médiaként” (újabb előre megfontolt szándékkal elkövetett órmótlan szerénytelenség) rögtön személyes rangsorral kezdenék, a KrossKulton Hajnalcsillag alaposan beszámolt mindkét nap eseményeiről, úgyhogy semmi szükség rá hogy én is így tegyek, maradok a szubjektív véleménnyilvánításnál: számomra idén a “no. 1″ – abszolút meglepetésként – Joanny és csapata, a MoreGospel volt. Úgy indultam el aznap a Westend-tetőre, hogy őket csak afféle bemelegítésként terveztem meghallgatni a Superhero előtt, ehhez képest a döbbenet kiült az arcomra mikor meghallottam a terjedelmes frontasszony hangját, és a csapat hihetetlenül laza, mégis ritmikus, kicsit r’nb-s gospel zenéjét. Utánozhatatlan hangulatú, pozitív üzenetű muzsikájuk nem hogy “jól táncolható” hanem még a hozzám hasonló falábúakat is jobbra-balra lépegetésre készteti… A magyar illetőségű Joy Gospel felvezetésével – akik, mióta tavaly utoljára hallottam őket, sokkal jobban szólnak – igazán ütős kis gospel délután kerekedett – még a borús égbolt ellenére is…

Aztán jött az est egyik legjobban várt csapata, a Superhero. Sajnos a múltkori koncertjükről lemaradtam, úgyhogy dupla várakozással tekintettem a fellépésük elé… annak ellenére, hogy a MySpace-en fent lévő dalaik, főleg a “Bicycle Thieves” előzetesben nem nagyon nyerték el a tetszésemet. Jelentem, megtértem, élőben fantasztiksuan szól a csapat! Színpadról, “valódi” zeneként valahogy még a fent említett daluk is egészen kellemesen szólt, ők nekem a második legjobb élmény, főleg, hogy – előítélet, csúnya dolog, tudom – arra számítottam: majd szétszedik a házat egy őrületes pörgős bulival, amivel probléma úgy amúgy nincs, csak az igényesség szenvedi meg – ehhez képest nagyon profin, higgadtan fellépő társulatról van szó, egyáltalán nem túlhajszolt tempójú, bólogatós zenével (talán a 2 nap rock csapatai közül ők a legkevésbé tempósak?), akik ugyanakkor teljes mértékben ugrálható (skót!) alterrockot játszanak, elmebeteg rasztás basszerrel megtoldva – a srác igazi közönségkedvenc típus és haláli jó arc, stage divingja a Superhero koncert csúcsa volt.

Az ausztrál Planetshakers ezek után hozta az elvárhatót, a szokásos “Hillsong klón” dicsőítő zene némi saját plussz stílussal, (külön említést érdemel a basszusgitáros vezérsrác, ebben a stílusban ez ritka, és nagyon jól végezte a dolgát) semmi baj nincs vele, koncerten nagyon lehet élvezni, a közönség kajálja, nekem is jól esett – kell ennél több? Nem. Nem is vártam többet, szóval a csalódottság árnyéka nélkül hagyhattam el a “csatateret” szombaton.

Vasárnap kicsit később kapcsolódtam az eseményekbe, még épp elkaptam a magyar BPA Gospel Team műsorának végét… Milyen volt? Hát jó, persze hogy jó, mindig tetszik a stíluskavalkád, bár néha nekem már túl érzelgős a muzsikájuk, dehát mit van mit tenni, ez egy másik világ… az én számomra csak hallgatható, de a közönség visszajelzéseit tekintve nagy átlagban ennél sokkal jobb, és igazán mély lelki töltetű zene ez. Egen.

Akkor Parachute Band. Új-Zéland, mindannyian tudjuk hogy az egy “cool place”, kiwik, szép tájak, óceán, satöbbi – és ezekszerint korrektnél korrektebb zenekarok?? (Tudomásom szerint) ők voltak az első zélandi csapat akiket életemben hallottam, és hát nagyon tetszett… Itt is megvan az a határozott “Hillsong esszencia” ami valószínűleg már életem végéig kísérteni fog:P de vélhetőleg üldözési mánia szerűen jómagam is már ezt hallom mindenben. Az átlag fölé emelte őket a gitáros fiatalember akkordokat kerülő játéka – főleg a felső regiszterekben ügyeskedett, fegyvertárában wah pedállal és a Telecasterével nagyon jól szólalt meg… főleg azért mert a ritmusszekció stabilan hozta az alapokat, a dobos nagyon lelkesen és letisztultan pufált, a basszer meg – a kedvencem – kopasz fejével bólintgatva olyan varacskos hangot csikart ki a JazzBass-éből hogy csak néztem, karból pengetni basszusgitárt inkább a “core”-osabb zenékben szokás… hát neki itt is bejött. Plussz egy szinti meg egy energiabomba énekes, szívhez szóló őszinte bizonyságtétellel arról, mit is jelent orr nélkül születni, kigúnyolva lenni, öngyilkosságra készülni – …és megmenekülni. Nincs is ehhez mit hozzáfűzni, jó befejezése volt ez egy remek kétnapos rendezvénynek…

Mind a hangosítás, mind a színpadkép, a kivetítők, mind az egész rendezvény abszolút profi lebonyolítással büszkélkedhet, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy a Soul&Gospel évről évre jobb, és most már vilgászínvonalú eseménnyé nőtte ki magát – az én szememben mindenképp.

Ja, csak még egy kérdés: van még rajtunk kívül olyan idióta ország, ahol este 10 után nem ér a “one more song”??