A.F.I. – Crash Love

Volt egy zenekar, akiket nagyon szerettem. Volt egy lemezük, amit rongyosra hallgattam, és hallgatok azóta is: a “Sing the Sorrow” című felülmúlhatatlan mestermű. Slágeres, mégis ütősen kemény, prögős, de punkosan feszes tempókat váltogat lírai, akár akusztikus (!) részekkel, és a posztpunk-poszthc mellett akár emonak is nevezhetnénk a szélsőségessége miatt… 2003-ban nekem lazán év lemeze lett volna, ha ilyesmivel foglalkozom, és azóta is rendszeresen előveszem, hallgatom és összedöbbenek rajta… Előtte is csináltak A.F.I.-ék jó albumot, nem mondom, sőt: igazából minden kiadványukat szeretem a régebbi időszakból (bár főleg Jade Puget gitáros érkezésekor kezdett érdekes lenni a dolog, addig inkább közhelygyűjteményként működtek… de a punkosan előtérbe tolt Hunter Burgan féle basszerelés és Adam Carson géppuskakeze épp elég volt a boldogsághoz, legalábbis nekem) szóval azt kell mondanom egy nagyon jó kis zenekar voltak ők…

/pillanat

Vicces, hogy az egyébként elvileg szeretetközösségként működő keresztény közösségeket mennyire össze tudja fordítani egy olyan apróság mint az _ízlés_ vagy a saját vélemények….

Igazából engem nem is zavar. Nem is igazán érdekel. Csak mostmár jó lenne ha leglább békében hagynák azokat akik valamit tenni szeretnének, valamit létrehozni, nem is a támogatásról beszélek hanem legalább élni és ÉLNI HAGYNI mert ami nálunk megy az lassan világi közösségekben is ciki…

Az őszinteséget meg lassan elfelejtjük és megy a kukába a szeretet meg a békesség meg az elfogadás mellé, helyettük marad sok sok szép csillogó produkció.

//ubifi fórumra akartam írni de itt legalább törölhetem ha valakit zavar. mert az se baj már. //

Paramore és Twilight

Rájöttem mért zavar hogy a Paramore filmzenét csinált a Twilightnak! Hiszen a filmet úgyse láttam, az ismertségüknek meg csak jót tesz – örülnöm kéne neki nem??

:)

Válságkezelő LOL?

“…a válság kezelésére van egy ősi receptjük: Fogd a gitárodat, csavard fel az erősítődet és menj át egy másik világba, ott soha sincs válság. Ha mégis, akkor pedig fel kell tűzni ezt a jelvényt és akkor minden rendben lesz….”

Idézet Szabó Sándortól, innen.

Értékálló?

Egyre gyakrabban hallok olyan vádakat, hogy az igazi érték az, ami tíz-húsz-száz-ötven-ötmillió év után is töretlen népszerűségnek örvend, ezért a könnyűzene nem lehet igazán értékes, hiszen egy nagy sláger “élettartama” mindössze évtizedes nagyságrendre tehető – persze, a kivételek megengedésével…
Erre a gondolatra szeretnék most referálni.
A populáris műfajoknak van egy olyan sajátossága – rákfenéje, ha tetszik – hogy az előadó és a szerző személye azonos. Vagyis, teszem azt (hogy elfogulatlan példát hozzak:) egy Thrice dalra a kutya sem kíváncsi például az én előadásomban:P igazán hitelessé és érdekessé akkor válik, ha Dustin és csapata személyesen áll ott a színpadon és mutatja meg, hogy is szól mindez, mikor kikerülnek a stúdió kötöttségeiből…
Természetes tehát, hogy az előadó(k) halála után, még ha feldolgozások formájában továbbra is játsszák, a dal érdekessége kicsit visszaesik, míg
akármelyik úgynevezett “komolyzenei” mű – mivel előadóhoz egyáltalán nem kötődik – természetesen több száz év múlva is ugyanolyan érdekes maradhat…

Ezzel persze nem állítom hogy ne lennének olyan könnyűnek tartott darabok amiket az előadó halála után is újra-újra elővesznek, talán majd száz év múlva is, és azt sem hogy ne létezne ma komolynak tartott, ám később méltán elfeledett zeneszerző:P Pusztán egy olyan érvre próbáltam a magam gondolataival válaszolni amit nagyon sokszor nagyon sokfelé hallottam már.
Ismét megállapíthatjuk tehát, hogy a könnyű és komoly ágazat között hierarchiát felállítani nem érdemes, sőt tulajdonképpen ketéválasztani sem érdemes a kettőt, hogy egy korábbi postomra utaljak vissza.

Ennyi volt mára az agymenés:P

Modern zene

Van ma egy hozzáállás a zenében – mind a klaszikus, mind a könnyű ágazatban – amit modernnek szokás nevezni. Igen, hozzáállás – nem műfaj, mivel nem a formai követelmények, bizonyos hangulati elemek tesznek valamit modernné hanem a szélsőségesség, a kirívóság. És sajnos általában a különbözni vágyás mindentől és mindenkitől, minden emberi normától – ami sajnos néha a harmónia teljes hiányát jelenti. Ezt nevezem én modernségnek.

Thrice – Silver wings

Ezt most a szmogriadó kapcsán:

“…and after all of this I am amazed
That I am cursed for more than I am praised…”

Delirious? koncert beszámoló

Azt mindig tudtam hogy a Delirious? napjaink egyik legjobb koncertzenekara – hiszen eddig akármilyen élő felvételt hallottam/néztem tőlük, sokkal jobban tetszett a stúdió változatnál. Az is tény hogy az a rendkívül igényesen összeválogatott effekt-arzenál ami mind a gitáros Stu G, mind az énekes Martin Smith rendelkezésére áll, Tim Jupp okos szinti effekjeivel és Jon Thatcher dögös, néha torzított basszusgitár hangszínével megtámogatva napjaink egyik legjellegzetesebb hangzású zenekarává teszi őket mind élőben, mind stúdióban…

Ambient

Mostanában sok ambient zenét hallgatok…
Nehéz volna pontosan meghatározni ezt a műfajt, hiszen voltaképpen nem is igazi műfaj avagy stílus, sokkal inkább számos zenei irányzat keveredésének eredménye. Az egész voltaképpen Brian Eno “Music for Airports” című albumával kezdődött – az alapgondolat az volt, hogy ne szakítsunk félbe jó dalokat a repülőtereken a hangosbemondó megszólalásával, inkább egyfajta aláfestő hangulatzene szóljon ami nem köti le az emberek figyelmét, sokkal inkább nyugtató, háttérzajt elfedő hatása van. És – persze – “ambient zenekarról” mint olyanról nem nagyon beszélhetünk, mint ahogy “indie” vagy “metalcore” zenekarról sem – ez inkább egy nagyon tág skatulya amit rá lehet húzni minden számtalan stíluselemből összegyúrt, elszállós, aláfestő zene jellegű előadóra. Skatulyázni pedig nem szép, úgyhogy ne is vegye senki komolyan:)

Az ötlet tehát adott, a “Music for airports” ambient kedvelők számára már-már legenda, és mára az ambient bebízonyította hogy van helye a modern zene kaleidoszkópszerű sokszínűségében – mert egy pillanatnyi megállás, egy kis nyugalom soha nem jön rosszul.

Mára számos olyan alkotó tűnt fel aki az “aláfestés műfaját” valóban művészi kifejezőerővel tölti meg.

Ambient alkotóként tartható számon Brian Eno (aki mellesleg a Coldplay nem egy lemezének születésénél bábáskodott… nem meglepő ugye?) de kis jóindulattal ide sorolható Vangelis néhány lemeze vagy Jean-Michel Jarre némelyik megnyilvánulása, vagy az Enigma – aki(k) inkább popos vonalon mozgó hangulatzenét játszottak.

De a leghíresebb előadók felsorolása helyett inkább egy duót és egy házaspárt említenék, akiket én kedvelek: a Hammock nevű duó igen kellemes, hangulatos dallamokat rögzít lemezein, aláfestésnek ideális, megnyugtató, és – bizony, bizony – meglepetésként elektropop hatásokat és énekelt (nem is mondanivalómentes) szöveget is kapunk helyenként. A dalcímek pedig szépek:)

A Hammock tag Marc Byrd felesége, Christine Glass elszálló vokáljai tesznek színessé nem egy Hammock dalt, de a hölgynek figyelemreméltó szólókarrierje is van, ahol alternatív pop/rock elemeket ötvöz ambient hangulatokkal, kellemes dalokat alkotva.

Megemlíteném még a svéd Immanu El nevű formációt is, illetve azt, hogy ezt az egész postot tulajdonképpen beriXcore-tól nyúltam:D plágium a javából.. köszönet neki ezért, és íme itt az ő cikke a krosskult magazinban.