Volt egy zenekar, akiket nagyon szerettem. Volt egy lemezük, amit rongyosra hallgattam, és hallgatok azóta is: a “Sing the Sorrow” című felülmúlhatatlan mestermű. Slágeres, mégis ütősen kemény, prögős, de punkosan feszes tempókat váltogat lírai, akár akusztikus (!) részekkel, és a posztpunk-poszthc mellett akár emonak is nevezhetnénk a szélsőségessége miatt… 2003-ban nekem lazán év lemeze lett volna, ha ilyesmivel foglalkozom, és azóta is rendszeresen előveszem, hallgatom és összedöbbenek rajta… Előtte is csináltak A.F.I.-ék jó albumot, nem mondom, sőt: igazából minden kiadványukat szeretem a régebbi időszakból (bár főleg Jade Puget gitáros érkezésekor kezdett érdekes lenni a dolog, addig inkább közhelygyűjteményként működtek… de a punkosan előtérbe tolt Hunter Burgan féle basszerelés és Adam Carson géppuskakeze épp elég volt a boldogsághoz, legalábbis nekem) szóval azt kell mondanom egy nagyon jó kis zenekar voltak ők…

Aztán jött a Decemberunderground-nak csúfolt 2006-os megjátszósdi, ahol megpróbáltak keménynek látszani amellett, hogy az “…underground” címke ellenére igazi mainstream kiadvány volt, talán két vagy három jó dal akadt rajta, érdekes módon éppen a popsláger Miss Murder a megelőző Prelude akármivel, meg a még popposabb Love Like Winter, mondjuk kiegészítve az átlagnál hangulatosabb 37 mm-el alkották a Decemberunderground gerincét… nem, nem szeretem azt a lemezt… és akkor már temetni akartam a valaha volt kedvenc zenekaromat de még egy esélyt adtam nekik a 2009-es lemezzel…

Rossz előjel volt a tovább romló image, viszont az első kiadott single (?) Medicate egész jól szólt, szóval azt mondtam magamnak: adok egy esélyt, hátha… És kis késéssel neki is zuhantam hogy megcsócsáljam az A.F.I. srácok új szüleményét…

Az első két dal alatt még reménykedtem… aztán kicsit kevésbé… és a végére elszállt belőlem minden erő, ahogy a lemezből is. Ez kéremszépen egy nagy nulla, bár a Decemberundergroundnál talán jobb, de a két kezdő dal, plussz a Medicate és az I Am Trying Very Hard To Be Here (ahol a csordavokálhoz egyébként A.F.I. fanokat válogattak ki és hívtak me ga stúdióba szavazásos alapon) azok a dalok amik valami keveset talán a Sing the Sorrow érából idéznek, meg néha-néha Jade villant egyet-egyet a gitárján, de hiába… semmi erő, semmi sodrás… Pár napja még nyugodtan leírtam volna hogy hallgathatatlan, azóta sikerült párszor végighallgatnom, elviselhető sőt vannak élvezhető pillanatok, de azért csak szomorú dolog ez: egy olyan energikus, elsöprő erejű, érzelmes zenekarból mint ők egy ilyen popbanda váljék…:( Nagyon elszomorított.

Nem mintha nem lenne ötlet a lemezen, rendben van a hnagzás, ki lehet bírni a szintit, Adam Carson dobolászása itt is tetszik, valahogy az ő stílusa mindig tetszett, a két gitáros megteszi amit tud és Davey hangja még mindig simán elvinne egy ennél sokkal jobb lemezt is – nem ezzel van a baj,  de hiányoznak azok a tűdő-torok szakadtáig kitartott hangok, az ordítások, az a néhány wóhóhózás ami van meg inkább szánalmas mint heroikus… Nulla, nagy nulla.

Hát ez van. Hiába reménykedtem tehát abban hogy ők valaha egy igazán nagyot robbantsanak még, marad a Sing the Sorrow mint az egyik valaha volt legkedvencebb lemezem, ezt meg talán párszor meghallgatom aztán elteszem a Decemberunderground mellé a médiatáram sötét eldugott mélyébe – ahova való. És ha valaha előveszem az csak azért lesz hogy összehasonlítsam a Sing the Sorrow-val és ledöbbenjek, hova süllyedt ez a társaság, akik egyébként tudnának zenélni is ha akarnának, csak hát a célközönségük már nem én vagyok…

Szomorú.

Vicces, hogy az egyébként elvileg szeretetközösségként működő keresztény közösségeket mennyire össze tudja fordítani egy olyan apróság mint az _ízlés_ vagy a saját vélemények….

Igazából engem nem is zavar. Nem is igazán érdekel. Csak mostmár jó lenne ha leglább békében hagynák azokat akik valamit tenni szeretnének, valamit létrehozni, nem is a támogatásról beszélek hanem legalább élni és ÉLNI HAGYNI mert ami nálunk megy az lassan világi közösségekben is ciki…

Az őszinteséget meg lassan elfelejtjük és megy a kukába a szeretet meg a békesség meg az elfogadás mellé, helyettük marad sok sok szép csillogó produkció.

//ubifi fórumra akartam írni de itt legalább törölhetem ha valakit zavar. mert az se baj már. //

Rájöttem mért zavar hogy a Paramore filmzenét csinált a Twilightnak! Hiszen a filmet úgyse láttam, az ismertségüknek meg csak jót tesz – örülnöm kéne neki nem??

Hát nem. Mert így nem lehetek büszke rá hogy olyan zenét hallgatok ami nem “mainstream”…:P Misery business…

…

Irigylitek a problémáimat, mi?

“…a válság kezelésére van egy ősi receptjük: Fogd a gitárodat, csavard fel az erősítődet és menj át egy másik világba, ott soha sincs válság. Ha mégis, akkor pedig fel kell tűzni ezt a jelvényt és akkor minden rendben lesz….”

Idézet Szabó Sándortól, innen.

Egyre gyakrabban hallok olyan vádakat, hogy az igazi érték az, ami tíz-húsz-száz-ötven-ötmillió év után is töretlen népszerűségnek örvend, ezért a könnyűzene nem lehet igazán értékes, hiszen egy nagy sláger “élettartama” mindössze évtizedes nagyságrendre tehető – persze, a kivételek megengedésével…
Erre a gondolatra szeretnék most referálni.
A populáris műfajoknak van egy olyan sajátossága – rákfenéje, ha tetszik – hogy az előadó és a szerző személye azonos. Vagyis, teszem azt (hogy elfogulatlan példát hozzak:) egy Thrice dalra a kutya sem kíváncsi például az én előadásomban:P igazán hitelessé és érdekessé akkor válik, ha Dustin és csapata személyesen áll ott a színpadon és mutatja meg, hogy is szól mindez, mikor kikerülnek a stúdió kötöttségeiből…
Természetes tehát, hogy az előadó(k) halála után, még ha feldolgozások formájában továbbra is játsszák, a dal érdekessége kicsit visszaesik, míg
akármelyik úgynevezett “komolyzenei” mű – mivel előadóhoz egyáltalán nem kötődik – természetesen több száz év múlva is ugyanolyan érdekes maradhat…

Ezzel persze nem állítom hogy ne lennének olyan könnyűnek tartott darabok amiket az előadó halála után is újra-újra elővesznek, talán majd száz év múlva is, és azt sem hogy ne létezne ma komolynak tartott, ám később méltán elfeledett zeneszerző:P Pusztán egy olyan érvre próbáltam a magam gondolataival válaszolni amit nagyon sokszor nagyon sokfelé hallottam már.
Ismét megállapíthatjuk tehát, hogy a könnyű és komoly ágazat között hierarchiát felállítani nem érdemes, sőt tulajdonképpen ketéválasztani sem érdemes a kettőt, hogy egy korábbi postomra utaljak vissza.

Ennyi volt mára az agymenés:P

Van ma egy hozzáállás a zenében – mind a klaszikus, mind a könnyű ágazatban – amit modernnek szokás nevezni. Igen, hozzáállás – nem műfaj, mivel nem a formai követelmények, bizonyos hangulati elemek tesznek valamit modernné hanem a szélsőségesség, a kirívóság. És sajnos általában a különbözni vágyás mindentől és mindenkitől, minden emberi normától – ami sajnos néha a harmónia teljes hiányát jelenti. Ezt nevezem én modernségnek.

Egyesek szerint ez modern világunk – valóban borzasztó! – elidegenedésének hatása. Rendben van, legyen az. A világ valóban nehezen élhető – de mégis, az olyan klasszikus darabok mint Bach művei, Mozart szerzeményei satöbbi satöbbi, nem kell ragoznom, ma is megállják a helyüket, még ide példának is pláne a hangversenyteremben. Ma is tudják az értéket követni ma is meg tudják mutatni a szépséget, ma is szép érzelmeket váltanak ki – és vannak akik ezt befogadják. Pedig nem modern, nem fomabontó egyikük sem. Miért van ez így, kérdem én teljes joggal?? Azért mert a világ sok tekintetben félresiklott talán a zenének is félre kéne siklania?? Nem hiszem.

Ma is lehet, ma is érdemes szép zenét csinálni, ami harmóniára épül, ami harmóniát közvetít. Ma is azért hallgatunk zenét mert kikapcsol mert megnyugtat, nem azért mert formabontó és szélsőségesen egyéni.

Keressük az esztétikusat a zenében! Maradjon a zene az a sziget ahol felüdülhetünk. Akkor is ha régimódi, ha nem modern, ha elavult – rám nem a modern zene hat (a szónak a fent vázolt értelmezése szerint), belőlem nem a lélektelen muzsika jön – hiszem, sok társammal együtt, hogy a zene lehet szép és igazi ma is. És lehet úgy is újat hozni, formát bontani, hogy az eredmény tetszetős marad.

Nem a formabontással van itt a baj tehát, még csak nem is a szélsőségességgel és a virtuóz technika mutogatásával amit a modern zenei hozzáállás képvisel – engem az egoizmusa zavar a zenének, az “én tudom mi a modern” típusú felfogás, mikor hűdevirtuóz értelmetlen dolgokat alkotnak hírneves nagy művészek. Név nélkül, persze, mert a más gyalázásának nem szentelek ezen az oldalon postot. Tendenciáknak, esetleg. És ez az.

Belegondolok néha: mi van, ha bennem van a hiba? Ha csak én nem tudom érteni és értékelni a modern zenét? Elképzelhető hogy így van. Hiszen ez szubjektív dolog. Ebben az esetben egyetlen egy dolgot tehetünk: ki-ki vizsgálja meg a helyzetet önmaga. Hallgasson meg valami nagyon “modern” zenét és döntse el: szép vagy sem? Okoz-e örömet a hallgatása? Van-e üzenete? Kivált-e olyan érzelmeket amik kiváltásra érdemesek? Ha az olvasó válasza igen – és sok esetben az lesz – akkor az a zene vagy nem modern az első bekezdés definíciója szerint, vagy tévedtem… De ha a válasz nem, akkor érdemes elgondolkozni, hogy ennek tulajdonképpen mi értelme van…? Hiszen végülis mi volnánk a közönség, a publikum, a befogadók rétege… És attól tartok sok zene esetében sokunk válasza nemleges lesz. Pedig a zene nekünk kéne szóljon.

Hogy hogyan, miként fajult odáig az egyik legősibb, legtermészetesebb önkifejezési mód, az absztrakciónak ez a hihetetlenül tiszta formája, a ZENE, hogy egyes darabok már szabályosan és szánt szándékkal KELLEMETLEN hangzásvilággal rendelkeznek, mert az olyan modern – nem tudom. Szerencsére azért van számos olyan alkotó napjainkban is, akire ez a cikkecske nem vonatkozik – szomorú is lenne ha nem így lenne… valamiképpen itt is az indíték számít.

Szépen kérek mindenkit, értsük meg: a zene szép, a zene jó, és van ma is szép és jó amiről érdemes zenélni. Bontsunk formát, jó, benne vagyok, de ne öncélúan, csak ha a zene megköveteli, semmiképpen se magamutogatásból, és tartsuk szem előtt, hogy a zenét emberek írják embereknek, emberek adják elő és emberek hallgatják – legyen tehát ehhez méltó módon emberi!

Köszönöm hogy meghallgattatok…

Ezt most a szmogriadó kapcsán:

“…and after all of this I am amazed
That I am cursed for more than I am praised…”

Azt mindig tudtam hogy a Delirious? napjaink egyik legjobb koncertzenekara – hiszen eddig akármilyen élő felvételt hallottam/néztem tőlük, sokkal jobban tetszett a stúdió változatnál. Az is tény hogy az a rendkívül igényesen összeválogatott effekt-arzenál ami mind a gitáros Stu G, mind az énekes Martin Smith rendelkezésére áll, Tim Jupp okos szinti effekjeivel és Jon Thatcher dögös, néha torzított basszusgitár hangszínével megtámogatva napjaink egyik legjellegzetesebb hangzású zenekarává teszi őket mind élőben, mind stúdióban…

A koncert ezekben az elővéleményeimben csak még jobban megerősített: a kezdő “Kingdom of comfort” gondolkodós, elvont, szigorúan bólogatós dallamai után valóságos hangrobbanással lépett be a zenekar, a közönségből csak azokat hagyva az anyaföldön, akik vagy nagyon puhányok vagy süketek votlak:) A “népre” tehát nem lehet panasz, “tettük a dolgunkat”, főleg hogy Martin folyamatosan “vezényelt” nekünk:)

A pörgős hangulat számomra a koncert legvégéig megmaradt: az energikus kezdés után a “God is smiling”, a (szerintem) egyik legjobb D? szám, a “Rain Down”, a “My Glorious” és a “Solid Rock” következtek, melyek alatt jócskán kijutott a közönségnek az ugrálásból, de alaposan be is énekeltünk;)  A “Solid Rock” a személyes kedvenceim közé tartozik kicsit bluesos hangvétele és visszafogott tempója mellett is elsöprő  energiája miatt, és elmondhatom, hogy bizony élőben szólt igazán úgy ahogy kell – nagyon igényesen, de elemi erővel harsogva világgá: “On Christ the solid rock we will stand“.

Természetesen felcsendültek a szokásos lélekteli dicsőítő dalok is: az első elmélyedős blokkot a “Love will find a way” vezette fel, a “Bliss”, az “All gods children”, “How sweet the name of God” című dalokból állt, majd a “History Maker” és a “Break the Silence” fokozta az áhítatos hangulatot. Néhány olvasóm, aki ezeket a dalokat ismeri, itt bizonyára el fog csodálkozni: ezek a számok nagyrész egyáltalán nem lassú dalok, sőt, a “History Maker” például kifejezetten a slágeresebb dalok közé tartozik… Mégis, a mondanivalójuk, hangulatuk miatt ezek a dalok még inkább közös dicsőítésről szóltak, a közönséget és a zenekart egy nagy dicsőítő csoporttá formálták, ahogy azt kell:) Ezért soroltam mindezeket az elmélyedős, áhítatos részébe a koncertnek.

Itt következett el szerény személyem számára a koncert csúcspontja: a “Deeper” című szám. Biztos többen emlékszünk rá: ez volt az egyik első olyan slágere a Delirious?-nak amivel berobbant a köztudatba, a rádióadásokba, és – mellesleg – bármilyen furcsa, mindmáig ez a kedvenc dalom a zenekartól:) A populárissága, a slágeresége ellenére is a szívem csücske már évek óta. A koncert előtt szinte biztos voltam benne hogy nem fogják eljátszani – elvégre a búcsúturné alapját a 2008-as “KIngdom of Comfort” album képezi, kiegészítve a 2005-ös “The mission bell” nagyágyúival. Úgyhogy amikor Martin megkérdezte tőlünk: “Do you want to get depper?” – én már ugrálni kezdtem, pedig még el sem kezdődött a dal:P Nagy örömet szereztek nekem azzal hogy eljátszották ezt a kicsit régebbi dalukat is – mintha csak az én kedvemért tették volna:)…

Egy D? koncertről sem hiányozhatnak a “Jesus blood” és a “Majesty” című dalok – jó érzés volt hallani, amikor Martin elhallgatott egy-egy perce és hagyta énekelni a közönséget, ahogy ezek a dalok számtalan torokból feltörve betöltik a termet.

Aztán jött az ami nálam szinte megdöntötte a “Depper” trónját: a “Paint the town red”. Pörgős, mély mondanivalójú dal, amire megintcsak az egész közönség ugrált. A “Stare the Monster” és a “My Soul Sings” pedig ezek után már szinte hab volt a tortán;)

A koncert tehát – csöppet sem meglepő módon – óriási élmény volt. Szomorú belegondolni, hogy ez a formáció 2009-ben feloszlik – de így is 17 éve zenélnek együtt…

Egy valamit – valakit – kissé hiányoltam a koncert során: az eredeti dobos, Mr. Stewart Smith sajnos távozott a zenekarból, márpedig az ő “kifinomult püfölése” szinte védjegyévé vált a zenekarnak. Ahogy egy barátom megjegyezte, nem sokan tudnak olyan “nyers paraszti erővel” mégis alázatosan mindig a zenébe illeszkedő alapokat játszani mint ő… A helyét betöltő Paul Evans is nagyon jó dobos, és természetesen a zenekar értékéből nem vesztett a csere által, de az energiából, a lendületből valamivel kevesebb jut így 17 év után, új dobossal. (egyébként MySpacen még mindig Stew a dobosuk;))

Sebaj! Szép este volt, és 17 év az 17 év:) Mi lehet a titkuk? Miért zenéltek ők együtt ilyen hosszú ideig? Mert ilyen sokáig fennáló zenekar sajnos ritkán akad…

Martin megafonba beszélős showja jópofa, a banda elegáns, jellegzetesen “brit” image-a is tetszik a rajongóknak, a dalok sokszor “rock and roll” fellingben zengenek:) – de mégsem ez a lényeg. Elég zenélés közben ránézni ezekre az emberekre ahhoz, hogy megértsük: ők nem maguknak zenélnek, nem is CSAK a közönségnek – ők Istennek, Istenről írnak örök érvényű dalokat, ők EGYÜTT zenélnek a közönséggel, miközben nem zenekart, hanem KÖZÖSSÉGET alkotnak a színpadon – az, hogy 17 éven át szinte változatlan felállásban zenéltek együtt, elsősorban ennek köszönhető.

Sosem voltak a legkedvencebb zenekarom, de nem lehet mellettük elmenni – méltán a keresztény zene egyik legmeghatározóbb alakjai immár 17 éve. Szeretem és tisztelem ezt a zenekart, a koncert óta még jobban, és azt kívánom, bár ne hagynák abba jövőre – de a lényeg az, hogy ők ebben is, mint mindenben, Isten akaratát fogják beteljesíteni. Aggódnunk tehát felesleges:)

Myspace

Website

Wikipedia

Mostanában sok ambient zenét hallgatok…
Nehéz volna pontosan meghatározni ezt a műfajt, hiszen voltaképpen nem is igazi műfaj avagy stílus, sokkal inkább számos zenei irányzat keveredésének eredménye. Az egész voltaképpen Brian Eno “Music for Airports” című albumával kezdődött – az alapgondolat az volt, hogy ne szakítsunk félbe jó dalokat a repülőtereken a hangosbemondó megszólalásával, inkább egyfajta aláfestő hangulatzene szóljon ami nem köti le az emberek figyelmét, sokkal inkább nyugtató, háttérzajt elfedő hatása van. És – persze – “ambient zenekarról” mint olyanról nem nagyon beszélhetünk, mint ahogy “indie” vagy “metalcore” zenekarról sem – ez inkább egy nagyon tág skatulya amit rá lehet húzni minden számtalan stíluselemből összegyúrt, elszállós, aláfestő zene jellegű előadóra. Skatulyázni pedig nem szép, úgyhogy ne is vegye senki komolyan:)

Az ötlet tehát adott, a “Music for airports” ambient kedvelők számára már-már legenda, és mára az ambient bebízonyította hogy van helye a modern zene kaleidoszkópszerű sokszínűségében – mert egy pillanatnyi megállás, egy kis nyugalom soha nem jön rosszul.

Mára számos olyan alkotó tűnt fel aki az “aláfestés műfaját” valóban művészi kifejezőerővel tölti meg.

Ambient alkotóként tartható számon Brian Eno (aki mellesleg a Coldplay nem egy lemezének születésénél bábáskodott… nem meglepő ugye?) de kis jóindulattal ide sorolható Vangelis néhány lemeze vagy Jean-Michel Jarre némelyik megnyilvánulása, vagy az Enigma – aki(k) inkább popos vonalon mozgó hangulatzenét játszottak.

De a leghíresebb előadók felsorolása helyett inkább egy duót és egy házaspárt említenék, akiket én kedvelek: a Hammock nevű duó igen kellemes, hangulatos dallamokat rögzít lemezein, aláfestésnek ideális, megnyugtató, és – bizony, bizony – meglepetésként elektropop hatásokat és énekelt (nem is mondanivalómentes) szöveget is kapunk helyenként. A dalcímek pedig szépek:)

A Hammock tag Marc Byrd felesége, Christine Glass elszálló vokáljai tesznek színessé nem egy Hammock dalt, de a hölgynek figyelemreméltó szólókarrierje is van, ahol alternatív pop/rock elemeket ötvöz ambient hangulatokkal, kellemes dalokat alkotva.

Megemlíteném még a svéd Immanu El nevű formációt is, illetve azt, hogy ezt az egész postot tulajdonképpen beriXcore-tól nyúltam:D plágium a javából.. köszönet neki ezért, és íme itt az ő cikke a krosskult magazinban.