Miért nevezik a könnyűzenét könnyűnek?
Nem tudom:) De komolyra fordítva a szót, benne van ebben az is, hogy “könnyű” játszani, az is hogy könnyű “érteni”, befogadni… Korántsem annyira bonyolult, mint egy Bach fúga, nem olyan összetett mint Beethoven valamelyik szimfóniája – ha a lent hallható Audio Adrenaline dalra fülelünk – nos, az például nincs túlbonyolítva:) mégis jó.
Elsődleges oka a “könnyűzene” “könnyűségének” a ciklikusságában keresendő – egy meghatározott dallammotívum, ritmus alap ismétlődése határozza meg gyakorlatilag az egész dalt… Ez a lüktetés, ez a körkörösség határozza meg a zeneszám csontvázát, ez a periodikusság a zene alapja a populáris zenei műfajok legtöbbjében – persze jó esetben bridge-ekkel, kitérőkkel megfűszerezve, komplexebb, progresszív zenék esetében akár a megszokott néhány “minta” helyett több elemből épül fel a dal – de az esetek túlnyomó többségében van valami ami csaknem “végtelenítve” szól.
A zene csontváza adott: ismétlődő ritmus alap – de ez a csontváz, akár egy emberi lény kalciumtartalmú tartópilléreinek összessége, önmagában halott – össze is csuklana. Nem ÉLŐ, nem MOZOG, nem csillog a szeme, nem dobog a szíve, nem lélegzik – nem csinál semmit, csupán – van. Egy “emberétől” megfosztott csontvázat nem is olyan kellemes nézegetni, igaz-e?;)
De ha hozzáadjuk ehhez a vázhoz azokat az alkotóelemeket, melyek nélkül élettelen – az inakat melyek összetartják, a húst mely formát ad neki, az ereket amik táplálják, az idegeket amik mozgatják, és az agyat, ami irányítja az egészet – akkor valami egészen mást kapunk.
Ugyanígy, a zenei csontvázhoz is képzeljünk hozzá egy dobost, aki biztos kézzel fogja össze a zenekart, és az unalmas ritmus patterneket, a sablonokat élettel tölti meg, a megfelelő helyeken díszít, ahol kell ott visszafogja magát… a ritmus szekciót egészítsük ki egy stabil basszus alappal ami megveti a harmóniák alapját, erősíti a ritmust. Még konkrétabbá teszi a zenét, a kemény csontokra puhán ráépülve formát ad a zenének a dallamhangszerek csoportja: a gitárok töltik ki a “teret” a lábdob mélyétől a szólógitár visításáig, helyet hagyva az egyéb hangszereknek – a billentyűknek, fúvósoknak, bárminek… Tápláljuk ezt az egészet a zenészek energiájával, mozgassa meg a zenét a muzsikusok technikai felkészültsége, mozgatóidegeik, ujjaik, akár hangszálaik és tüdejük fejlettsége… És színezzük ki bártan fantáziadús hangszínekkel, sőt, akár különleges effektekkel is – mert az is a zene része. De közben ne felejtsük el: az agy irányít, a zenésznek állandóan “észnél kell lennie” – fontos az értelem szerepe ahhoz hogy rend legyen.
Éppen a kiindulási pontunk végtelen egyszerűsége miatt sok lehetőség áll nyitva a zene “megtöltésére” – hirtelen, a kezdetben unalmasnak tűnő alap motívum élettel kezd megtelni, ha jól szólaltatják meg…
De ha összeszedjük mindazt, amiből egy emberi lény áll, minden kémiai anyagot, minden apró alkatrészt a megfelelő módon összeállítva, elkészítve “összeszerelünk” – még ha képesek lennénk is minderre, akkor sem tudnánk élő embert összerakni… Ugyanígy sokszor a legprofibb zenészekkel felvett, legjobb technikával rögzített, legjobb hangszereken játszott zenéből is hiányzik valami – a lélek melege, ami értelmet ad az egész ZENÉNEK. Az, ami hitem szerint igazán ÉLŐ és elpusztíthatatlan az emberekben is, és ami örök érvényűvé tehet egy dalt. Mert nem elég jól zenélni, ÉREZNI is kell a zenét, nem elég érteni, meg kell ÉLNI a zenét minden pillanatban – csak ekkor tudjuk majd akár úgy játszani a zenét hoyg az ne lehessen kétszer ugyanolyan, improvizációval töltve ki a “csontváz” hiányosságait. A könnyűzene egyik nagyon fontos eleme a rögtönzés, a pillanat varázsa, a lélekteliség, amit soha többé nem lehet igazán felidézni, egyszeri és megismételhetetlen. Lássuk be: a koncertfelvétel nem az igazi;)
És ez bizony nem olyan “könnyű” zene, mint a neve mondja. De ha midnen összeáll, ha olyan emberek zenélnek együtt, akik szeretik, értik, élvezik, és ÉLIK a zenét, akkor valami olyan jöhet létre, ami megér minden fáradságot… Megéri a türelmet, megéri a befektetett munkát. És ezen a szinten a “könnyű” és “komoly” jelzőknek már nincs semmi értelme – csak a zene marad, ami lehet nagyon sokféle, ez igaz – de épp ez a jó benne.
De különösen a jó akusztikus gitárzene kedvelőinek. No meg azoknak akik Dustint vagy a Thrice-ot amúgy is szeretik:)
), néha 
Mégis, a “Víz” című album alatt sikerült elbóbiskolni. Csak sajnos a lejátszólista utolsó dalának utolsó hangjaira, azt hiszem:P és akkor már, sajnos, hajnali három körül járt az idő. Azért jó volt:)