Tört ütemekbe ágyazott poposan fogós énekdallamok elektro szőnyegekkel, a képet filmzenébe illő szimfonikus részek keretezik… Hatalmas egy muzsika lett. Mindenkinek ajánlom – én magam, bár szeretem a drum and basst, nem mondanám magam a műfaj elkötelezett hívének, mégis élvezem, de a legmegszállottabb dobmegabasszus rajongók ugyanúgy megtalálhatják benne magukat, mint a legelvetemültebb metálfanatikusok vagy a rádióslágerek barátai.

Mert a sláger az sláger, műfajtól függetlenül:

A jótékonyság (számomra) viszonylag új formája ez a konzerv-tartóskaja-miegyéb gyűjtőakció, de tetszik;)

Valószínűleg mindenki ismermi néhány gigaslágerét, hiszen zenéje nem áll túlságosan távol a ‘rádióbarát’ fogalmától, úgyhogy felesleges is ecsetelnem a karrier állomásait – 2006-os Még közelebb című lemeze volt az eddigi nagy kedvencem egyébként, persze a klasszikusnak számító dalok mellett.

Több éve készül tehát a tavalyi kiadvány, ehhez mérten nem egy karcsú darab. Bár a 13 dal átlagban inkább négy mint három perces hosszúságban nem alkot nagyon hosszú sorozatot időben, ez ne tévesszen meg senkit – figyelni kell rá és emészteni, mert itt az van ami jó 15 éve minden Ákos lemezen: igényes szövegekbe csomagolt mondanivaló kiváló énekhanggal szállítva, sokszínű hangszereléssel fűszerezve. Nincs benne buborék, tömör az egész: sem felesleges dalt, sem felesleges sort nem találunk…

Ez van 15 éve, jogos a kérdés: miben változott Ákos? Felszínesen szólva azt mondanám: a nyersebb gitárhangok, organikusabb torzítások és a hangzás természetes, eddiginél picit vadabb harmóniája egyenesen megköveteli, hogy Ákos gyakrabban nyúljon a torkosabb, erősebb hangszíneihez, miközben a lágy részeknél a  tökéletesre csiszolt fejhangig is elmerészkedik. (nincs hangtisztítás az albumon, ha ékrdekel kérdezz miért gondolom…) A pop felől tehát ez a hangzás inkább a rock felé egy jókora lépés.

Félretéve az esetünkben kevésbé lényeges hangzásbeli (ami ugye majdhogynem külalak) váltást: Ákos bizony érettebblett megint. Tudom, hogy volt 40 meg 40+1, MTV Awards és társai, és hogy már tíz éve sem lehetett lázadó-útkereső fiatalemberről beszélni, mint a bonanzás időkben (bár az olyan dalok mint a Keresem az utam nem hinném hogy valamit is vesztettek aktualitásukból…) mégis ez a lemez már nem az ifjú ember lemeze, hanem az érett férfié. Ákos fiatalossága persze megvan színpadon és a lemez frissessége is átütő de azért ez már nem Bonanza és nem a teenager korosztály zenéje.

És nem, nem tökéletes – de valóságos. Ettől jó. Komolyan! Olyan mint egy tisztességes vörösor amiből az első korty is finom de az étkezés legvégére sem keseredik meg a szádban, nem úgy mint a műanyag gyerekpezsgő. Hallgatni kell, ízlelgetni, először ismerkedeni vele – aztán meg élvezni és sokáig nagyon-nagyon szeretni. Mert ez ilyen: 2010 egyik legjobb magyar  lemeze. Nekem biztosan.

2010, Magyarország. Itt van tehát egy előadó, több mint 20 éve, aki letett valamit az asztalra, ami jó, méghozzá a saját anyanyelvünkön teszi ezt. Én ennek örülök, és ha néha meg is siratom (nem csak) a hazai zeneipart, örülök mindannak ami szép és jó, mert annak lehet és érdemes is örülni. Az öröm pedig látszani szokott a pontszámaimon, ez a lemez tehát 9.5/10.

Nem ígérek és nem fogadkozom, nem harcolok ellene és nem küzdök érte, szolid billentyűkopogással adózom annak, amit a KrossKult stábbal csináltunk és amit egész életemben csinálni fogok: véleményt formálok – bár nem leszek olyan, mint amilyen az volt: hiánypótló és a maga félunderground módján nagyon igényes, szűkebb lesz a publicitása is ezeknek az irományoknak, de egy biztos: nekem jól esik majd. Ahogy eddig is.

Félre a patetikus hangvétellel: hiányozni fogsz, KrossKult.

Ha kihagytad szégyelld magad, és olvasd el a KrossKultos beszámolónkat.

Ha nem … akkor is:)