Teljes véletlenségből, a Vörösmarty-téri karácsonyi vásárt szemlélve hallottam meg a bőgőszót: valaki kvintel… Eszelősként indultam a mély hangok forrásának keresésére, és csakhamar megleltem a pöttöm színpadot, eldugva a tér sarkába, ahol a Cimbaliband nevű nép-és világzenei csoda éppen a soundhceckjével bíbelődött…
Nemrég került a látókörömbe a műfaj és a zenekar is, mivel egy alkalmi népzenés formációban van szerencsém baszsusgitározni mostanság, szóval nagyon megörültem hogy élőben is láthatom őket.
Röviden és tömören: jól éreztem magam, főleg, hogy a hideg és a szokatlan helyszín ellenére zenészeink mindent megtettek a közönség szórakoztatása érdekében. Szita Eszter bűbájos táncolgatása a mikrofon előtt a néhol táncos, néhol szomorkás hangulatú instrumenális kísérettel sem több, sem kevesebb nem volt annál mint aminek lennie kell: magyar, román, roma vagy akármilyen balkáni dallamok korrekt feldolgozása… sokszínű zenei összeállítást hallottunk őszinte tolmácsolásban, a tercelő vokálokat talán nem kéne erőltetni, de a néha-néha megbicsakló vagy szűkecske hangközöket most betudom a nagy hidegnek, mert ez a kekeckedés ebben a műfajban tényleg csak hiábavaló kákán csomókeresés – az Unger Balázs cimbalmos vezette brigád helyettes bőgőssel is olyat füstölt hogy csak na, a zenészek rendben vannak, a hangulat megvolt, a produkció érett és összeszokott – abbahagyom a kötekedést és inkább ajánlom mindenkinek a CimbaliBandet – látókörszélesítésre ebben a műfajban kezdésnek – szerintem – tökéletes.

Forradalmian új, extra gyors pengetési technika:

[Ennyi a véleményem az egészről nagyon tömören.]

Számomra nem csak a zene fontos hanem a mögötte álló mondanivaló, és ember is. Ha a mondanivaló értelmes, és a mögötte álló ember intelligens az külön jópont: éppen ezért vált nagy kedvencemmé a Thrice nevű csoda és ezért az egyik kedvenc zenészem Dustin Kensrue. Az utóbbi videót megnézve megérted miről beszélek:

Jó hosszú idő telt el azóta, hogy kijött Chuck legújabb lemeze, mégis csak most tudok róla beszámolni – nézzétek ezt el nekem… Többet írok KrossKultra mint ide, meg hát egyetemre járok és muzsikálok, ami azért nyilván diőbe kerül… de ez a lemez megérdemli a górcső alá vételt.

Miről is van szó?
Nemrégiben már beszámoltam a Chuck Ragan koncertről a Dürer kertben, annak alapján egyértelmű, hogy élőben fantasztikus élmény őket hallgatni, és a legutóbbi stúdiókiadványt, a Feast and Famine-t övező köztisztelet – már-már dicsőítés – egyértelmű jee annak hogy lemezen is hangulatos muzsikát produkálnak.

Ezt az idei lemezt sem rossz hallgatni, a hangulat csodálatos, a néha-néha hamiskás ének/vokál ellenére (legalább nem tisztítják szoftveresen… ippijáé:) nagyon erős emberhangok szempontjából a lemez, természetesen elsősorban Chuck döbbenetesen rekedt mégis érzelmektől túlfűtött hangszíne miatt, de a női vokálok is szépek, teltek… azt hiszem mindenki számára egyértelmű hogy ebben a műfajban a hangsúly a dallamon és a szövegen van, senki ne várjon gitárhősködést és megveszekedett dobfutamokat… és ebben az értelemben semmi panasz nem lehget a hangszeresekre, igazi örömzenélést hallhatunk: a hegedű most is fantasztikus, új színfolt a slide gitár, kicsit kevesebb a szájharmonika (ez nekem hiányzik néha…) viszont több a hagyományos értelemben vett dobalap (ami szerintem nem hiányzott ennek a muzsikának…).

A dalok az egyszerű, néhány akkordos country alapokból indulnak ki, a szerkesztettség kevesebb és egyszerűbb mint a Feast and Famine-en, és az ötletekből is kevesebb van: sokkal több a country közhely, a popos hangvétel, és kevesebb a formabontás…

A Feast and Famine-nél tehát mindenképpen gyengébb kiadvány a Gold Country, be kell ismernem, de egy biztos: kellemes perceket fog szerezni mindenkinek, hiszen a hangulat most is hibátlan, az őszinteség megvan, és ha zeneileg “kevesebb” is mint az előző album, lássuk be: ettől az embertől nem viruozitást várunk, csak annyit, hogy csinálja azt amit eddig, őszintén… azt hiszem, erre nem lehet panasz.

Ne is legyen még jó pát évig:)

Ritkán látni-hallani egy ilyen gyönyörű zenemű ennyire könnyfakasztó előadását…

Volt egy zenekar, akiket nagyon szerettem. Volt egy lemezük, amit rongyosra hallgattam, és hallgatok azóta is: a “Sing the Sorrow” című felülmúlhatatlan mestermű. Slágeres, mégis ütősen kemény, prögős, de punkosan feszes tempókat váltogat lírai, akár akusztikus (!) részekkel, és a posztpunk-poszthc mellett akár emonak is nevezhetnénk a szélsőségessége miatt… 2003-ban nekem lazán év lemeze lett volna, ha ilyesmivel foglalkozom, és azóta is rendszeresen előveszem, hallgatom és összedöbbenek rajta… Előtte is csináltak A.F.I.-ék jó albumot, nem mondom, sőt: igazából minden kiadványukat szeretem a régebbi időszakból (bár főleg Jade Puget gitáros érkezésekor kezdett érdekes lenni a dolog, addig inkább közhelygyűjteményként működtek… de a punkosan előtérbe tolt Hunter Burgan féle basszerelés és Adam Carson géppuskakeze épp elég volt a boldogsághoz, legalábbis nekem) szóval azt kell mondanom egy nagyon jó kis zenekar voltak ők…

Aztán jött a Decemberunderground-nak csúfolt 2006-os megjátszósdi, ahol megpróbáltak keménynek látszani amellett, hogy az “…underground” címke ellenére igazi mainstream kiadvány volt, talán két vagy három jó dal akadt rajta, érdekes módon éppen a popsláger Miss Murder a megelőző Prelude akármivel, meg a még popposabb Love Like Winter, mondjuk kiegészítve az átlagnál hangulatosabb 37 mm-el alkották a Decemberunderground gerincét… nem, nem szeretem azt a lemezt… és akkor már temetni akartam a valaha volt kedvenc zenekaromat de még egy esélyt adtam nekik a 2009-es lemezzel…

Rossz előjel volt a tovább romló image, viszont az első kiadott single (?) Medicate egész jól szólt, szóval azt mondtam magamnak: adok egy esélyt, hátha… És kis késéssel neki is zuhantam hogy megcsócsáljam az A.F.I. srácok új szüleményét…

Az első két dal alatt még reménykedtem… aztán kicsit kevésbé… és a végére elszállt belőlem minden erő, ahogy a lemezből is. Ez kéremszépen egy nagy nulla, bár a Decemberundergroundnál talán jobb, de a két kezdő dal, plussz a Medicate és az I Am Trying Very Hard To Be Here (ahol a csordavokálhoz egyébként A.F.I. fanokat válogattak ki és hívtak me ga stúdióba szavazásos alapon) azok a dalok amik valami keveset talán a Sing the Sorrow érából idéznek, meg néha-néha Jade villant egyet-egyet a gitárján, de hiába… semmi erő, semmi sodrás… Pár napja még nyugodtan leírtam volna hogy hallgathatatlan, azóta sikerült párszor végighallgatnom, elviselhető sőt vannak élvezhető pillanatok, de azért csak szomorú dolog ez: egy olyan energikus, elsöprő erejű, érzelmes zenekarból mint ők egy ilyen popbanda váljék…:( Nagyon elszomorított.

Nem mintha nem lenne ötlet a lemezen, rendben van a hnagzás, ki lehet bírni a szintit, Adam Carson dobolászása itt is tetszik, valahogy az ő stílusa mindig tetszett, a két gitáros megteszi amit tud és Davey hangja még mindig simán elvinne egy ennél sokkal jobb lemezt is – nem ezzel van a baj,  de hiányoznak azok a tűdő-torok szakadtáig kitartott hangok, az ordítások, az a néhány wóhóhózás ami van meg inkább szánalmas mint heroikus… Nulla, nagy nulla.

Hát ez van. Hiába reménykedtem tehát abban hogy ők valaha egy igazán nagyot robbantsanak még, marad a Sing the Sorrow mint az egyik valaha volt legkedvencebb lemezem, ezt meg talán párszor meghallgatom aztán elteszem a Decemberunderground mellé a médiatáram sötét eldugott mélyébe – ahova való. És ha valaha előveszem az csak azért lesz hogy összehasonlítsam a Sing the Sorrow-val és ledöbbenjek, hova süllyedt ez a társaság, akik egyébként tudnának zenélni is ha akarnának, csak hát a célközönségük már nem én vagyok…

Szomorú.