Rosszban a jó? [RIP KrossKult…]

11 01 2011

Nem egészen. De a halott KrossKult okot ad arra, hogy az azelőtt oda csoportosított energiák egy részét  ide összpontosítsam, és alkalmanként megejtsek egy-egy lemezismertetőt, kritikát, gondolatsort – ha nagyon rám törne az íráskényszer. Barátok, ismerősök, rugdossatok!

Nem ígérek és nem fogadkozom, nem harcolok ellene és nem küzdök érte, szolid billentyűkopogással adózom annak, amit a KrossKult stábbal csináltunk és amit egész életemben csinálni fogok: véleményt formálok – bár nem leszek olyan, mint amilyen az volt: hiánypótló és a maga félunderground módján nagyon igényes, szűkebb lesz a publicitása is ezeknek az irományoknak, de egy biztos: nekem jól esik majd. Ahogy eddig is.

Félre a patetikus hangvétellel: hiányozni fogsz, KrossKult.

Reklámok




A.F.I. – Crash Love

22 10 2009

Volt egy zenekar, akiket nagyon szerettem. Volt egy lemezük, amit rongyosra hallgattam, és hallgatok azóta is: a “Sing the Sorrow” című felülmúlhatatlan mestermű. Slágeres, mégis ütősen kemény, prögős, de punkosan feszes tempókat váltogat lírai, akár akusztikus (!) részekkel, és a posztpunk-poszthc mellett akár emonak is nevezhetnénk a szélsőségessége miatt… 2003-ban nekem lazán év lemeze lett volna, ha ilyesmivel foglalkozom, és azóta is rendszeresen előveszem, hallgatom és összedöbbenek rajta… Előtte is csináltak A.F.I.-ék jó albumot, nem mondom, sőt: igazából minden kiadványukat szeretem a régebbi időszakból (bár főleg Jade Puget gitáros érkezésekor kezdett érdekes lenni a dolog, addig inkább közhelygyűjteményként működtek… de a punkosan előtérbe tolt Hunter Burgan féle basszerelés és Adam Carson géppuskakeze épp elég volt a boldogsághoz, legalábbis nekem) szóval azt kell mondanom egy nagyon jó kis zenekar voltak ők…

Olvass tovább »





/pillanat

13 09 2009

Vicces, hogy az egyébként elvileg szeretetközösségként működő keresztény közösségeket mennyire össze tudja fordítani egy olyan apróság mint az _ízlés_ vagy a saját vélemények….

Igazából engem nem is zavar. Nem is igazán érdekel. Csak mostmár jó lenne ha leglább békében hagynák azokat akik valamit tenni szeretnének, valamit létrehozni, nem is a támogatásról beszélek hanem legalább élni és ÉLNI HAGYNI mert ami nálunk megy az lassan világi közösségekben is ciki…

Az őszinteséget meg lassan elfelejtjük és megy a kukába a szeretet meg a békesség meg az elfogadás mellé, helyettük marad sok sok szép csillogó produkció.

//ubifi fórumra akartam írni de itt legalább törölhetem ha valakit zavar. mert az se baj már. //





Paramore és Twilight

5 06 2009

Rájöttem mért zavar hogy a Paramore filmzenét csinált a Twilightnak! Hiszen a filmet úgyse láttam, az ismertségüknek meg csak jót tesz – örülnöm kéne neki nem??

Olvass tovább »





:)

4 05 2009





Válságkezelő LOL?

20 04 2009

“…a válság kezelésére van egy ősi receptjük: Fogd a gitárodat, csavard fel az erősítődet és menj át egy másik világba, ott soha sincs válság. Ha mégis, akkor pedig fel kell tűzni ezt a jelvényt és akkor minden rendben lesz….”

Idézet Szabó Sándortól, innen.





Értékálló?

6 04 2009

Egyre gyakrabban hallok olyan vádakat, hogy az igazi érték az, ami tíz-húsz-száz-ötven-ötmillió év után is töretlen népszerűségnek örvend, ezért a könnyűzene nem lehet igazán értékes, hiszen egy nagy sláger “élettartama” mindössze évtizedes nagyságrendre tehető – persze, a kivételek megengedésével…
Erre a gondolatra szeretnék most referálni.
A populáris műfajoknak van egy olyan sajátossága – rákfenéje, ha tetszik – hogy az előadó és a szerző személye azonos. Vagyis, teszem azt (hogy elfogulatlan példát hozzak:) egy Thrice dalra a kutya sem kíváncsi például az én előadásomban:P igazán hitelessé és érdekessé akkor válik, ha Dustin és csapata személyesen áll ott a színpadon és mutatja meg, hogy is szól mindez, mikor kikerülnek a stúdió kötöttségeiből…
Természetes tehát, hogy az előadó(k) halála után, még ha feldolgozások formájában továbbra is játsszák, a dal érdekessége kicsit visszaesik, míg
akármelyik úgynevezett “komolyzenei” mű – mivel előadóhoz egyáltalán nem kötődik – természetesen több száz év múlva is ugyanolyan érdekes maradhat…

Ezzel persze nem állítom hogy ne lennének olyan könnyűnek tartott darabok amiket az előadó halála után is újra-újra elővesznek, talán majd száz év múlva is, és azt sem hogy ne létezne ma komolynak tartott, ám később méltán elfeledett zeneszerző:P Pusztán egy olyan érvre próbáltam a magam gondolataival válaszolni amit nagyon sokszor nagyon sokfelé hallottam már.
Ismét megállapíthatjuk tehát, hogy a könnyű és komoly ágazat között hierarchiát felállítani nem érdemes, sőt tulajdonképpen ketéválasztani sem érdemes a kettőt, hogy egy korábbi postomra utaljak vissza.

Ennyi volt mára az agymenés:P