A csend

Régen volt már ilyen… most az imént éppen elaludni terveztem volna, mikor hirtelen rádöbbentem, hogy csönd van a szobámban… Ott, ahol egyébként minidg szól valamilyen zene – akár én játszom akár más felvételéről, hangszóróból… Megetszett az érzés, úgyhogy ki is mentem kicsit a teraszomra nézelődni az elmúlt 5 percben.
Odakint hallottam a tücskök cirpelését, a madarak neszezését, szinte éreztem az alvó város hallásküszöb alatti dünnyögését – de mindennek alapja az a sűrű szövésű csönd-fátyol volt, ami – egyre kevésbé sajnos, de – a nyári éjszakákra annyira jellemző. Jólesett a dobhártyámnak az a lágy semmi, ami simogatta, és amit olyan ritkán hallgatok.

Ritkán hallgatom, és ritkán művelem. Nem figyelek eleget befelé… pedig kéne. Pedig az igazán nagy zenészekre jellemző, hogy tudnak csöndben maradni – David Gilmour (Pink Floyd) szólójátékának is szerves része a csönd, a hangok tartása (érdemes lenne tanulnom tőle… a legzajosabb-túlzsúfolóbb gitárosok egyikeként 😛 ), néha Oscar Peterson is elhallgat hogy átadja a terepet egy másik szólójátékosnak (na tőle is van mit tanulni…), de kiállások tarkíthatják akármelyik rock dalt is, a klasszikus zene tételközi szüneteiről nem is beszélve.
Mindenféle zene alapja a csend – mint ahogy egy korty víz is akkor kell a leginkább, mikor igazán szomjazunk. A lélek csendessége nélkül nem lehet jól zenélni, és nem az a jó zenész aki képtelen csöndben maradni, minden másodpercet kitölt vibrálással. Fény nélkül nincs árnyék – a jó zenének is része a csendesség, és a jó albumnak is része a breakdown. Csak éppen itt a zene árnyékolja el a csöndet… Az alapot amiből születik a dal (jó esetben), és amelybe visszahullik, miután utolsó hangjai is elhalnak.

Szükséges csenben lennünk. Szükséges felfelé figyelnünk…

De azért, azt hiszem, mégis zenebolond maradok;) …tekintve, hogy e cikk írása közben (már megint) ezt hallgattam:

Simon and Garfunkel – The Sounds of Silence